"Minden boszorkányság a test vágyaiból ered, amely a nőben határtalan. - magyarázza a Boszorkánykalapács -, mondván, hogy "a nők ingadozóbbak hitükben, mint a férfiak, könnyebben befogadják a külső hatásokat, azonkívül fecsegők és képtelenek eltitkolni egymás elöl gonosz fortélyaikat, s minthogy gyengék, titkos eszközökhöz folyamodnak, hogy nyerhessenek."

A kor felfogása szerint a nők képtelenek mérsékelni örjöngésüket, s haragjukat sem tudják csitítani, ami könnyen szemmelveréshez vezetett. A hiedelem szerint lélegzéskor mérgező pára áradt ki az orrukból és szájukból, és bárkit megbabonázhattak. Gyenge hitük vezetett a boszorkánysághoz. A nép felfogása az volt, hogy a nők gyengék, rosszak, hazugok és erkölcstelenek.

Az efféle esztelen tévhitek és állítások miatt gyilkoltak meg később több tízezer nőt ártatlanul - a keresztény egyház zászlaja alatt. Az egyház a középkorban a nőgyűlöletet, valósággal tudományos szintre emelte. A boszorkányüldözés voltaképpen nem volt más, mint a nőgyűlölet szervezett és hatékony megnyilvánulási formája. A boszorkányüldözők között pedig - sajnálatosan - ott sorakoztak a kor tanult emberei, művelt férfiai és magas rangú hivatalnokai.

A boszorkányság a vallásokkal egy időben alakult ki. Mint hiedelemrendszer, szoros kapcsolatban állt a mágiával. A boszorkány mindig különleges képességekkel rendelkezik, s azok rendszerint a varázslással, gyógyítással kapcsolatosak. A boszorkányság szükségszerűen a természetfeletti erők befolyását is jelenti. A korabeli felfogás szerint a boszorkány azért rendelkezik különleges képességekkel, mert kapcsolatban áll a sátánnal, vagyis az ördöggel, a gonosszal. A középkorban a boszorkányság egyértelműen negatív jelenségnek számított.

A boszorkányok híres, gonosz praktikája volt a kötés. Az ördöggel cimboráló gonosz egy csomót készített mindenféle anyagból (fontos eleme volt a só) és azt a megátkozni kívánt személy közelében helyezte el. Ezzel a rontás megköttetett és azt csupán a kötő oldhatta fel. Az oldás-kötés rítusa nem a 15. század találmánya, akárcsak az igézés sem. Már az ónémetek ismerték és használták ezt a mágikus formulát.

Maga a "bájolás", "elbájolás" annyit jelent, mint megkötni. Mindkettő a török báj szóból származik.

A bájital szavunk is végső soron azt jelzi, hogy különleges itallal egy személyt a másikhoz lehet kötni (szerelmi bájital). Magyarországon a boszorkányok állandó jelzője volt az "oldó-kötő" kifejezés, olyannyira, hogy egyedül itt hívták a boszorkányokat (latinul) ligantesnek, azaz kötőnek. 

A boszorkányok hatalma erősebben érvényesült azokon az embereken, akiknek megyszerezték egy vagy több ruhadarabját. Ebben az esetben, a tárgyat megfőzték, s úgy érték el a kívánt hatást az alanyon. Ide kapcsolódott az is, hogy a megfőzött tárgyat a boszorkány megette. 

A boszorkányok fontos rekvizítuma volt még a bab, a különféle füvek, a kígyók és békák. A megfüvelés szó boszorkányos cselekedetre utalt, amellyel valakit "megbájoltak". A nyugati boszorkányok a kígyókat, békákat és egyéb csúszó-mászó állatokat (a füvekhez hasonlóan), kotyvalékok, mérgek készítéséhez használták. 

Május 1-jén, a lányos ház elé történő májusfa-állításkor, a legények kora reggel bodzát tűznek az ablakba, vagy gyertyát gyújtanak, hogy a boszorkány be ne osonhasson rajta. 

December 13-án, Luca napján kezdik faragni a Luca székét. Mindennap csinálnak rajta valamit karácsony bőjtjéig, amikorra késznek kell lennie. Ha készítője elmegy vele az éjféli misére és rááll, a néphiedelem szerint meglát minden boszorkányt. Mise után szentelt ostorral rajzol egy kört és annyi szentelt kölest vagy mákot szór maga köré, hogy amíg azt a boszorkányok fölszedik, akkorra hazaérjen. Ha otthon gombostűre foghagymát szúr és az ablakba teszi, akkor a boszorkány nem tud bejönni.

Az első tavaszi marhakihajtó alkalmával három göröngyöt dobnak a tehén után, téli szőréből is tépnek s azt is utána vetik. A kapufélfából lefaragott forgácsot tesznek a parázsra és azzal füstölik meg a kaput, hogy a boszorkány meg ne rontsa a marhát.

A középkorban Magyarországon is elevenen élt a varázslókba vetett hit, számos törvényt hoztak ellenük. Már I. István törvényei elrendelték: aki varázslással ártott valakinek, az adassék át az ártalmat szenvedett félnek, s az bánjék vele tetszése szerint.

A legrégibb magyarországi boszorkányper, amelyet részletesen ismerünk, 1565-ben Kolozsvárott, Botzi Klára ellen folyt, de feljegyzésekből tudjuk, hogy már néhány évvel korábban is folytak ilyen perek.

A magyarországi boszorkányperek kezdettől fogva nem az inkvizíció, hanem a világi hatóság, a városi, és megyei bíróság vagy az Úriszék előtt folytak.

Külön boszorkányüldözőket nem neveztek ki. De a magyarországi papság, bármilyen felekezetű volt is, kötelességének tartotta, hogy nyomozzon a boszorkányok után.

Az egyházi zsinatok több határozatot is hoztak a boszorkányok üldözéséről. Az egyházi főméltóságoknak, a 16-18. században felügyeleti körútjuk során mindenütt kérdezősködniük kellett: vannak-e a környéken boszorkányok. Ahol a világi hatóságok nem léptek fel kellő eréllyel, ott a papok kemény megróvásban részesítették őket. Számos adat maradt fenn arról, hogy a papság úszított a boszorkányok ellen, s részt is vett üldözésükben.

1681-ben megégették Szabó Gergelynét, mert a vád szerint oldó-kötő varázsló, csillagokra, holdra néző, abból jövendölő boszorkány volt. Megégetése után feljegyezték, hogy nagy tűzvész pusztított a városban.

Azonnal gyanúba fogták a boszorkány férjét, Szabó Gergelyt. A vádirat így hangzott: "Hogy az mikor az tűz támadott, a vádlott ott járt-költ, utcákról utcákra széjjel járt. Ő általa ment végbe a tűzi romlás."

1682-ben történt először említést arról, hogy a boszorkány a Gellért hegyre jár.

Az országot hivatalos boszorkánykeresők járták, akik a vádlottakat különféle próbának vetették alá.